Szerelem szenvedélyétől hevített tészta, miegymás

Mióta élek, arra vágytam, hogy legyen egy párom, akivel közösen főzőcskézhetünk majd: akivel majd befejezzük egymást mozdulatait a fűszerezésnél, akivel annyira egy húron pendülünk, hogy nem tudjuk eldönteni, melyikünk kavargatta meg utoljára az éppen forrásban lévő vízben a tésztát.

Együtt akartam főzni valakivel, együtt akartam megtanulni elkészíteni az ételeket a paprikás krumplitól kezdve a wellington bélszínig. Együtt akartam fejlődni ebben is.

Amikor megtaláltam a megfelelő partnert, Ivánt, elragadottságomban mindenkinek elújságoltam, hogy mi ketten mennyire, milyen nagyon, hogy elképesztően.

Nagyon hamar beleszerettem Ivánba és nagyon visszafordíthatatlanul.

Amikor eljött az összeköltözés ideje a szerelem tériszonyában és saját ragaszkodásomtól való függésemben, együtt mentünk el szétnézni, hogy megvegyük a bútorokat.

Az első nagy kétségbeesésem a vásárlás során történt: Ivánnak ugyanis merőben már dolgok tetszettek, mint nekem. Én fehér tárgyakkal akartam berendezni az életemet, letisztult formákat szerettem volna, azt akartam, hogy minden egyes holmi harmóniát és békét sugározzon – önmagában is. Iván ezzel szemben a merész vezetésű, sötét bútorokat választotta ki, nagy ívekkel és bátorsággal. A heroikus formák vonzották, nem az én kifinomult tisztaságom.

A dolgozószobáját meghagytam, abba nem akartam beleszólni, de amikor a hálóra és a konyhára került a sor, megvadult nőstényállatként vetettem rá magam: hát ez a lakás az első lakásom lesz, nem fogja elrontani a tervezett tündérvilágomat a bosszantó és otromba hősiességével.

Minden izomszálam megfeszült, hogy az akaratom érvényesíthessem. Iván kicsit meg is lepődött, hogy abból a szelíd lényből, akit fél év alatt majdnem kiismert, egy ilyen dolog képes volt agressziót kiváltani.

A konyha nekem a legfontosabb volt az egész lakásban. Gyerekkorom óta megvolt a konyhabútorokkal kapcsolatos koncepcióm, mondtam is neki, hogy az istenek utasítására sem változtatnék a terveimen, büntessen Zeusz vagy Hádész, az én elképzeléseim meg fognak valósulni. Iván csak nevetett makacsságomon, ami újabb alkalmat jelentett arra, hogy megsértődhessek. Amikor hazaértünk, félig üres hálómból elküldtem neki a konyhabutorom.hu linkjét, olvasgassa, művelődjön, hogy képes legyen belátni, nekem a konyha miért lehet ennyire fontos.

Végtére is ezek között a bútorok között, ebben a környezetben fogok neki vacsorát főzni. Itt fognak először pitét sütni a gyermekeink. Az étel a szeretet kivetülése, úgy gondoltam: ez a hely a színtere lesz életünk legfontosabb eseményeinek. Tökéletesnek kell lennie.

Ráadásul az étel az egyik legfontosabb tényező a test számára. Ha a konyha atmoszférája nem a legmegfelelőbb számomra, akkor nem tudok olyan táplálékot készíteni, akkor nem csak szép és pozitív energiák kerülnek a hozzávalók mellé: akkor nem a legjobbat adom a szeretett férfinek. Ahogy rám szüksége van, úgy van szüksége reggelire, ebédre, vacsorára. Ha én kihozom magamból a legtöbbet, akkor a reggeliből, ebédből, vacsorából is a legjobb változatot kell nyújtanom számára. Tehát gyönyörű konyhát kell összehoznunk közösen.

Azt semmiképpen nem akartam, hogy egyedül az én akaratom érvényesüljön. Erre akkor éjjel rájöttem: igazán rossz ómen lenne azzal kezdeni a közös életünket, hogy a közös konyhánkat egyedül én tervezem meg. Nem éreztem ideálisnak ezt a lehetőséget. Elolvastam én is újra a konyhabutorom.hu weboldalát, és úgy aludtam el, hogy kompromisszumkésznek kell lennem. Odabújtam Ivánhoz, és megpusziltam a nyakát. Kedvesen simogatott végig a vállamon.

Másnap ismét megpróbálkoztunk a vásárlással. Egyből a konyhával kezdtünk. Igyekeztem én is kedvesen érvelni: meggyőzhető volt. Végül belátta (a konyhabutorom.hu biztos rá is nagy hatást tett), hogy a legtöbb időt úgyis én töltöm majd a konyhában, viszont ahhoz ragaszkodott, hogy lebegő polcaink legyenek – mert az menő. Hát, ha csak ennyi kell ahhoz, hogy minden mást én intézhessek: legyen.

A konyhát tehát berendeztem saját ízlésem szerint: hófehér, modern, letisztult bútorokkal és néhány lebegő polccal.

Azóta már főztünk együtt Ivánnal – bár azt kell, hogy mondjam, velem ellentétben neki nincs túl sok tehetsége a gasztronómiához. Tehát végül is nem alakult minden úgy, ahogy álmaimban elterveztem: de azt hiszem ez így még sokkal jobb is.