Hogyan ne főzzünk?

Egy éttermi élményemet szeretném most megosztani mindazokkal, akik olvassák ezt a blogot. Nem azért, mert olyan tanulságos, vagy esetleg rossz hírét szeretném kelteni az étteremnek, ahol ez a történet zajlott. Nagyjából egy hete történt, de azóta nem bírtam napirendre térni fölötte, ezért is döntöttem úgy, hogy a sok bosszankodás után kiírom magamból a dolgokat, hátha az segít.

Nem mennék bele a részletekbe, hogy hogyan kerültünk párommal ebbe az étterembe. A lényeg, hogy nem azt vártuk a helytől, amit végül kaptunk. Lehet egy étterem nem túl hangulatos vagy főzhet rosszul a szakács, esetleg pocsék a kiszolgálás. De olyannal én még se ismerősem elbeszélésében, sem pedig éttermi kritikákban, könyvekben vagy filmekben nem találkoztam, hogy a szó legszorosabb értelmében ehetetlen volt az, amit elénk raktak a tányérokon.

Egymás után küldtük vissza a fogásokat pár falat után, bízva benne, hogy a következő már jobb lesz. De nem lett jobb! Komolyan mondom, nem tudtam, hogy egy egyszerű levest is ennyire el lehet rontani. Utólag is áldom a józan eszünket, hogy a desszertig nem jutottunk el. Inkább átmentünk egy közeli cukrászdába egy szeret süteményért és egy kávéért, hogy legalább valami ízletest is ehessünk vacsorára.

A legrosszabbat, vagyis a főételt a végére hagytam, mert ez után maradtak bennünk a legmélyebb nyomok. A leves után már óvatosabb voltam, és valami olyat rendeltem, amit – gondoltam én naívan -, nem lehet elrontani. Rántott csirkemell valamilyen érdekes mártással és krumplival. Na, most a csirkével akár bukósisak tesztet is lehetett volna csinálni, mert annyira kemény volt, a mártás egyszerre volt vizes és olajos, a krumplinak pedig a világon semmilyen íze nem volt.

Nos, ezek után talán már nem tartja túlzásnak a kedves olvasó azt, ahogyan a bejegyzést indítottam. Remélem, miután kiírtam magamból ezeket a „remek” élményeket, már jobban tudok aludni. Ez hamarosan el is válik…